Meg kell állapítanom, hogy nem vagyok valami türelmes ember. Jobban lefáraszt a kórházi folyosón ücsörgés, még ha van is kivel beszélgetni kb. 30 sorstársammal együtt, mint ha lépcsőznöm kéne egész álló nap. Csak 3 órát vesztettem az életből, igaz közben kedves leendő és gyakorló anyukákkal ismerkedtem meg és kedvemre horgolhattam, de bosszant a "semmittevés" és a folyamatos számonkérés: "Hol vannak a leleteim?"

Miután bejutottam a dokihoz - aki kedves, fiatal és nem is néz ki rosszul - jött az újabb hidegzuhany: heti 2 ctg. Ez az a vizsgálat, amire bemegy a kismama, tesznek 2 tappancsot a pocakra és a baba szívverését figyelik. Elsőre egyszerűnek hangzik, pedig nem az! Ugyanis a gyerkőcnek ébren kell lennie és mozognia kell párat, hogy sikeresnek titulálhassák a megfigyelést. Micinek nem igazán füllött a foga az ebéd utáni szunyát megszakítani erre a fél órára, így a kedves nővér közölte: "Csináljon valamit Anyuka! Egyen, bökdösse, bánom is én!!" Hurrá... Itt szivatnak hetek óta, hogy vigyázzak a 200-as diétámra, mert a gyerek cukorbeteg lesz. Ugyanitt közlik velem, hogy egyek csokit. Akkor most mi van??? Legközelebb belakmározok csokiból, hátha szívrohamot kapnak a cukorszintemtől.

Pénteken mennem kell megint, ráadásul "főorvosi bemutatás" lesz, ami után megmondják, szülhetek-e egyáltalán hagyományos módon, vagy inkább megint császár. Szeretném kevés vágásból megúszni!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.