Szerencsésnek érzem magam, mert részt vehettem Máté kiállításának megnyitóján. Sajnos nem úgy sikerült az indulás, ahogyan elterveztem és a hazafele úton is akadtak apróságok, amik megzavarták a tökéletesnek indult programot, de összességében azt kell mondjam: megérte kiruccanni Szentendrére.

Kicsi, hangulatos kávézóban van a kiállítás. A HÉV-től 15 perc sétányira, romantikus hangulatú, macskaköves utcácskákon vezet az út. Ha tudtam volna, hogy lekéssük a HÉV-et, visszafele a Duna partján mentünk volna. Sebaj, legközelebb, ha arra járunk, bepótoljuk!

Máté aranyosan kezelte a körülötte forgó tömeget, a beszélgetés is kellemes hangulatúra sikeredett, hála kérdezőpartnerének, aki úgy tűnt, mindig a helyzet magaslatán van.

A képeket nem tisztem elemezgetni, szubjektív véleményem van, mint bárki másnak. A kedvencem az almafa virágairól készült képe, ami egy csepp tavaszt varázsolt az egyébként fagyos éjszakába.

Máté a kiállítást kevertnek titulálta, hiszen minden munkájából egy falatnyi jelent meg, mégsem éreztem szaggatottnak az élményhullámot. Amit nekem adott, azt egyhamar nem tudom viszonozni, mert megfizethetetlen az ihlet, az inspiráció és az érzések.

Az alábbi pársoros, szóljon Máténak: Meríts erőt belőle, ha épp nincs jó kedved, vagy elfáradtál, hiszen van, akinek tetszik a világod a képeken!

Színekkel játszik, fényszálban látszik,
Pajkosan csillan az őszi szél.
Már várva várom, amikor látom,
Hogy' múlik el a hideg, zord tél.

Nem kell a hajnal, nem vonz a nappal,
Álmosan nyújtózik az idő,
Éjjel egy fény gyúl, szirom ha lehull,
Érkezik messziről, itt van Ő.

Látja a csendet, ébreszti kedved,
Varázslat az, amit ő csinál,
Galambpár repül, autó megpördül,
Szíved mellkasodban kalapál.
 

Hol a hiba a képen?

Nem sok idő kellett, hogy a leleményes nép levakarja a "dohányozni tilos" matricákat a 134-es busz vonalán. Egyetlen megállóban láttam tegnap, hogy még meg volt a figyelmeztetés. Vajon ez mennyibe kerül nekünk?

Szép dolog az új ügyintézés, azaz egyszerűsítés, de miért nem tudnak következetesen gondolkozni egyesek?

Történt, hogy elmentünk pár hete egy "Kormányablakhoz" és sikeresen beadtuk egyszerre 3 ügyünk papírjait, de a procedúra olyan hosszú (nem az ügyintéző, inkább a törvények miatt), hogy Mici megéhezett. Kedvesen útbaigazítottak, hiszen van szoptató/pelenkázó helyiségük!

Ez egy, az egészségpénztári váróból lekerített rész, ahova a paravánok közti részen kiválóan átlátni. Ha viszont én kilátok, akkor mások be is. A szándék szép, de nem volt egyetlen plusz helyiség, ahol megoldható a kisbabák ellátása!? Itt sok kismama fog megfordulni, hasonlóan hozzánk és ha tényleg hosszútávon gondolkoznak a kormányablakok fenntartásával kapcsolatban, megérné a befektetést, csökkentené az ügyintézéssel járó stresszt.

Kíváncsi vagyok, hányan kapnak rá a blogolás ízére, hála "Blogjelenség" című tantárgyunknak.

Szerencsés vagyok, mert nekem már van, így nem kell indítanom. Az elsőnél még lelkesen írtam a bejegyzéseket és úgy gondoltam, hogy naponta írok pár sort a naplómba. Később megértettem, hogy az én agyam nem alkalmas a napi bejegyzésekre, így szezonális jelleggel indítottam témákat. A legviccesebb és egyben az a blog, amire nagyon büszke is voltam a készítése során, a Sportvlogger, Drukker blog volt: http://sportvlogger.blogspot.com/

Néhány képem az oldalról:

Reményeim szerint egyszer (megfelelő számítástechnikai háttérrel felszerelkezve) újra elindíthatom. Öröm volt kijárni a Margit szigeti uszodába és utolsó nap bejutottam az MTV stábjához is (külön köszönet nekik ezért). Rengeteg újdonságot láttam a színfalak mögött és 5 hónapos terhesen még korlátot is mászhattam Schulek Csabával. Szívem szerint elfoglalnám a főiskola vágószobáját tanítási időn kívül, hogy megmutathassam a "spider cam" működéséről szóló videómat. Nagyon büszke voltam/vagyok a silány fogalmazóképességem ellenére is a HD felvételekre, amik az afrikai foci vb-n készültek mintájára, mégis vágás nélkül születtek.

Szép emlékek, amik megédesítik a havazós/hideg estét.
Vigyázni kell a blogolással, függőséget okoz!

:)

Nem az őszt hiányolom, csak próbálom behozni néhány lemaradásomat. Például konzulenst kell találnom a szakdolgozati témámhoz, amit a Beszédtechnika című gyakorlatunk hatására kicsit megnyirbáltam, hogy biztosan beleférjen 60 oldalba. Már csak a kiszemelt tanár válasza és sok-sok órányi olvasás hiányzik.
Mástól is várok válaszlevelet, ugyanis elküldtem a következő Pálya Magazinos cikkem és a hozzá illő képeimet, de még nem kaptam rá választ. Ilyenkor picit aggódok: mi van ha nem kapták meg vagy nem tudják megnyitni?

Az évfolyamdolgozati témáinkat tartalmazó levélre még várnom kell kicsit, hiszen a lista lassan áll össze. A tavalyi előadásunk után nem tudom mivel dobbanthatunk még nagyobbat.

Rengeteg levelet kaptam az utóbbi időben Mici hivatalos ügyeivel kapcsolatban. Holnap válaszolnom kell néhányra, amiben az a kihívás, hogy hivatalos (jogi) formában kell írnom pár sort.

"Legizgalmasabb" levelemet ma éjfélig kellett feladnom. Találtam egy irodalmi pályázatot, amin vers kategóriában indulok egy 12 soros miniatűrrel. A pályázat címe "Életem a víz!", megmozgatta a fantáziámat egy a szomjoltó vízről szóló versike erejéig. Érdekes, hisz eredetileg nem is ezt a pályázattípust kerestem az interneten.

Nem képmutatásból mondom, tényleg iskolaelvonási tüneteim vannak. Egész nap cirkálok fel és alá a lakásban, lázat csillapítok, ruhát szortírozok és közben megállás nélkül gügyögök.

Ha ez nem lenne elég, éjszakánként azon őrlődöm, hogy megint nem halad a cikk, amit hétfőn kellett volna leadnom. Ágiék mondták, hogy vegyem lazán a dolgot, de nem megy!!! Ez egy ugyanolyan munka, mint bármelyik másik, csak még szeretem is és pont ezért bánt ennyire, ha nem úgy sikerül, ahogyan azt megálmodtam. Legutóbb is nagyon fájt a szívem, mert nem került a nevem a cikkem végére. Tény, hogy akkor nem én csináltam a képeket.

Megfogadtam, még egy ilyen nem lesz. Most a képek készen várnak, csak telefonon nehéz fenékbe billenteni pár "nagytudásút". Nem kértem tőlük sokat, csak 1 dátumot, mégsem képesek válaszolni. Ha ma estig nem jön válasz, egyszerűen kimaradnak. Remélem még beleférek az időkeretbe.

Nem szeretem, de nem is utálom a Valentin napi nyüzsgést. Hogy mi motivál mégis a bejegyzés megírására? Egy reklám, amit a Duna TV-n láttam.

A "Social Time" című dolgozatomban boncolgattam az idő múlásának mibenlétét és azt, hogy a jeles napok hogyan színesítik meg a mindennapi rutint. Ez alapján meg kellene értenem, szükségesek a különböző ünnepek, mégis itt motoszkál: Nincs határ? A házasság szép dolog, de szabad mellé "napot" rendelni? Állami pénzből? Szerintem felesleges kampányolni mellette, mivel aki hisz benne, úgyis házasodik, akár többször is. Aki nem tartja többnek egy papírnál, azt viszont nem hatja meg egy reklám sem.

Házasságpárti vagyok, mégsem tartom jónak, hogy a holtig tartó hűséggel azonosítják. Az emberek változnak, elfáradnak, megújulnak és van, hogy annyira elkeserednek, hogy jobb kilépni, mint benne sorvadozni. Láttam már külső szemlélőként szép, békés és hangos, gyerekes válást. Általános igazság (ritka a kivétel), hogy amikor a felek a cukormázzal leöntött nagy napon kimondják a boldogító igent, nem gondolnak a boldogtalanító jogi következményekre.

Talán egyszer az óvszer használata, a drogok hatásai mellett az Élet jogi következményeire is felkészítik majd a fiatalokat. Én már megtettem az első lépést, a Hupikék Törpikék tele van jogi baklövésekkel. Például, amikor Nótata nem olvassa el a szerződést és eladja a lelkét egy szimfóniáért cserébe, elég csak kommentálni.

Először nem hittem a szememnek.

Aztán, amikor a postán rákérdeztem, megbizonyosodtam a "tökéletes haszontalanságról". Ugyanis a papír, nyomtatás, utalás díja és egyéb költségek a behajtott összeg körülbelül négyszeresét teszik ki. Miért nem lehetett a következő számlához adni ezt az összeget?

Ezt a képet az ovink falán láttam meg.

Régen csoda volt bejutni, akkora volt a túljelentkezés. Manapság már itt tartunk. Ettől függetlenül nem tartom bölcs ötletnek a BMRG-t korán kezdeni, mert belelustul az ember.

Mostantól lesz pár rövid bejegyzésem is, mert nem nagyon van időm kifejteni a gondolataimat, mégis hajt a közlési vágy.

Azok kedvéért, akik nincsenek a "közös tudáshalmaz" birtokában: Szokatlan újításnak lehetünk szemtanúi. Kíváncsian várom a felvételi statisztikát, hogy láthassam, a nyílt óráknak milyen vonzereje volt.

Vagy inkább, miből lesz a hír!?

Először nem hittem a szememnek, amikor a helyi ingyenes újságban olvastam a "hírt", Natalie Portman jegygyűrűje környezetbarát! Aztán rákerestem a neten és az első 5-6 találat a keresőben erről szólt.

http://velvet.hu/blogok/gumicukor/2011/01/27/natalie_portman_jegygyuruje_kornyezetbarat/

Szeretem Portman alakításait, nem feltétlen a Csillagok Háborújára kell rögtön gondolni, szimpatikus megjelenésű nő.

Miért nem tud egy értelmes marketingest alkalmazni?

Ugyanis az összes fémből készült gyűrű környezetszennyező, mert az olvadt állapotot, hogy jól formázható legyen, melegítéssel érik el, ami energiát igényel. Azt, hogy marketinges túlkapás, vagy újságírói tehetségtelenség a "konfliktusmentes bányából" fordulat, nem tudom. Szép dolog az emberi jogok védelme, csak gondoljunk bele, hogy azokban a bányákban, ahol kevésbé ideálisak a körülmények, ott is emberek dolgoznak a megélhetésükért, még ha kevesebbet is keresnek.

Sajnos az ilyen, minek kerülgessük a forró kását, rongyrázást az átlagember hajlamos követni. Nincs a szakmában egy csepp felelősségtudat?

Vannak bevált praktikáink, például a gyerekek 2 naponta fürdenek. Ez azt jelenti, hogy olyankor Babó beülhet a kádba pancsolni és nem csak cicamosdás van. Erre az ekcéma miatt van szükség, kivéve nyáron, mert akkor olyan meleg és száraz idő van, hogy Babó bőre pillanatok alatt megszárad. Mici is ezt a szokást követi, hiszen nála is előfordulhat ugyanez.

Íme, egy kis esti idill: Mici súlyát lemérem vetkőzés után, közben Babó már a kádba mászik. Míg a nagy fiú magyaráz, hogyan mossam le a kicsiről a "koszt", kézmeleg vízben lubickol Mici. A víz hőfoka inkább "könyök-meleg" kéne legyen, mert a kézfej nem érzi eléggé, ha forró a víz és a vízhőmérőkben azóta nem bízom, mióta egy barátnőm úgy gondolta, a 40 fok szép kerek szám... Jó forró az egy kisbabának! Amikor Mici lavórjában a víz elkezd kihülni, gyorsan megtörölgetem és felöltöztetem, mert nagyon fázós. Ha a haját megmosom, adok rá vékony sapkát is, amiért a família kinevet, de nem szeretném, ha megfázna, főleg most, hogy elkezdte hullajtani a babahaját (pedig az milyen finom puha!). Miután a kicsi jól bebugyolálva figyel az autós hordozónkból, kiveszem Babót is a vízből. Vele már bejáratott rituálét követek és szakzsargonban beszélünk, például "kérek egy halacskát" és olyankor könyökölve hasra fekszik, szigorúan távoltartva a füleit a víztől, mert egyrészt fülgyulladásra hajlamos, másrészt fél a víztől. Gyors szárítkozás után Babót is felöltöztetem, ami igazi kihívás, ahogy a viccben van, "a polipot egy hálós-szatyorba tenni úgy, hogy egy karja se lógjon ki".

Tegnap óta az élvezet tovább fokozódott Mici számára, mert az eddig használt vájlingot lecseréltem egy igazi kiskádra, amiben végre ki tudja nyújtani a lábait is. A kádat Babó választotta, kék és delfin minták vannak az aljába préselve, igazán mutatós darab. Remélem Mici nem növi ki túl hamar!

Mivel vállaltan babakocsifüggő vagyok, állandóan tudok beszélni róla. Ez olyasmi, mint a férfiaknál az autó. Státusszimbólum a játszóterek kegyetlen világában. Amikor Mici szóba került, úgy volt, hogy kapok egy Bugaboot, amit még Olaszországban, városnézés közben is kiszúrok 200 méterről, pedig már sok hasonmása van.

Sajnos kis hazánkban nem szaladgál annyi, hogy szervezés és időzítés nélkül elcsíphessek egy jó állapotú használtat, így amikor nyáron (ilyenkor rohamosan zuhan az ára 4 év megfigyelésem szerint) úgy tűnt, hogy esélytelen vagyok, nehéz szívvel, de változtattam a koncepción. Olyan babakocsit kerestem, ami elbír 30 kg súlyt, hiszen a 12-15 kilós gyerek mellé könnyű a piacon bevásárolni 1-2 kiló ezt-azt, ugyanakkor viszonylag könnyű, nem nehezebb 8 kg-nál, hogy a csodás budapesti buszokra és a HÉV-re fel tudjam emelni.
Sámoljunk csak utána: 8 kg kocsi + (pillanatnyilag, kb.) 6 kg gyerek ruhástól, bundazsákostól + mondjuk a pelenkázótáska, amiből épp kihagyom a 2,5 kilós laptopot, de van benne pelenka, váltóruha, popsikrém, törlőkendő, füzet (pláne ha iskolába megyek) és némi enni- és innivaló = sacc/kb. 15-17 kg és ez idővel, ahogy a gyerkőc növekszik 20-22 kg lesz. Tehát nem mindegy, mekkora a kocsi súlya. Kompromisszumot kötöttem, vettem használtan egy Gracot, ami a gyártó szerint 8,5 kg (ebbe még nem halok bele, remélem).

A kocsit nagyon megszerettem az elmúlt hónap alatt, bár elképzelésem sincs, hogyan viszem fel a B épület 2. emeletére... Ami biztos, hogy tágas, jóval nagyobb a fekvőhely, mint Babónak volt a PC kocsinkban (azt is szeretem, de már kacsázik a jobb első kerék) és bár nem dönthető vízszintesig, meg sem érzi Mici a dőlést a bundazsáknak köszönhetően.
Jókora alsó rekesze van, simán hazaszállítottunk tegnap egy kis kádat a tetején, míg alul a husi és a zöldség figyelt. Elől-hátul tálcás, ami ma jött jól, amikor a dobozos pelenkát a babatálcára erősítve vittük haza. (Ezektől függetlenül még mindig örülnék egy Bugaboonak...)

Látványra sem utolsó a Graco, hatalmasnak néz ki, olyannyira, hogy hazafele jövetben egy papírautó nagyot fékezett előttünk, mikor meglátott minket a zebrán. Lehet, hogy féltette a karosszériát? :)
 

Éljenek a törvények!

Nagy a zúgolódás a médiatörvény(ünk) miatt. Sok részlet vár még kidolgozásra, mégtöbb pedig magyarázatra, például: az esti híradó (18-20 óra között) mitől nem káros a gyerekek szellemifejlődésére? Arról nem is beszélve, hogy a sokadalom szórakoztatására futó "reality" sem kapott korhatáros besorolást...

Miért vagyok megdöbbenve?

Vasárnap az egyik állami adón néztük Babóval a rajzfilmeket, szigorúan közösen, hiszen így az én kezemben az értelmezés irányíthatósága. Egyszercsak jön a felhívás: A következő műsorszám 6 éven aluliak számára nem ajánlott! Szemöldököm a homlokomba csúszott, mi lehet ennyire erkölcstelen és megtévesztő a vasárnap reggeli műsorban!? Semmi megengedő "szülőifelügyelet nélkül", csak a felszólítás.

Meglepetésem tovább fokozódott, mikor Babó (még mindig csak 4 éves) egyik kedvenc meséje kezdődött: Inami. Nem szelíd (vagy bugyuta), mint a Teletubbies, de nem is véresebb, mint a Csipkerózsika. Van benne gonosz sámán és a dzsungelben élő gyerekek a helyi törzsekből, akik minden a felnőttekre jellemző probléma, a törzsek közti ellenszenv ellenére képesek együtt játszani, néha bajba keveredni.

Akkor most tiltsam le a meséről? Miért nem tart az állam/hatóság elég értelmesnek, hogy oldani tudjam a gyerekben ébredő feszültséget (a konfliktusok láttán) némi beszélgetéssel? Miért nem tanítják inkább a felnőtteknek, hogyan kell együtt nézni a "hadoba-ládát"?
A fiam 4 évesen már tudja, hogy a tévének gondolkodás nélkül nem hiszünk!
Ja, igen: az a fránya tömeg...

A legtöbb anyuka fején átsuhan fekete felhőként a gondolat: "Vajon eleget eszik ez a gyerek?" vagy: "Van elég tejem?"
A múlt hét folyamán én is átmentem egy hasonló kátyun életem göröngyös útján, mivel a gyerekorvos, (aki egyébként egy angyal és már akkor is a dokink volt, mikor én annyi idős voltam, mint Babó most) azt a tanácsot adta, mérjem Mici súlyát fürdetések előtt. Ez nálunk 2 naponta bekövetkező jelenség, mivel Babó ekcémára hajlamos télen és a nedvesség (fürdetés) fokozza a bőre kisebesedését.

Azzal tisztában voltam, hogy vacsorára nem mindig elég a tej, így bevetettem az első főiskolán tanultakat logisztikából és a reggeli felesleget átcsoportosítottam estére. A mérleg rávilágított arra is, hogy a gyerkőc hullámzóan hízik, egyik nap többet, máskor kevesebbet. Akkor kezdtem el aggódni, mikor a 2 napi hízása 30 gramm lett összesen, hiszen addig 80 grammot lazán felszedett ugyanennyi idő alatt. Gyakorlott anyukaként rögtön az internethez fordultam, mennyi a szokásos!? Rá kellett eszmélnem, hogy ilyen még mindig nincs. Ezek után rémlett fel bennem, hogy valami hasonló történt Babóval is pár hónaposan, amikor abbahagytam a méreckedést, hiszen kinek kell a felesleges fejfájás, ha jó a kedve a gyermeknek! Most nem fogom feladni a mázsálást, de az információ fontosságából gyököt vonok és igyekszem olyan periódusra tolni a hangsúlyt, amin kiegyenlítődnek az apróbb hullámzások: heti vagy havi átlagot nézek majd, ezt még meglátjuk.

Nem vagyok egy ősanya, aki a természetesség felé forduló arccal neveli a gyermekét, mégis napok óta bújom a különböző honlapokat, hogy találjak olyan kendőkötési módot, amiben szemmel tarthatom a gyerkőcöt és talán még kényelmes is. Elsőre nem hangzik sok elvárásnak ez, mégis az, hiszen (ha más nem) a kendő hossza határt szab a csomózgatásnak, arról nem is beszélve, hogy a kendővel máshova kerül az ember súlypontja, mint mikor még pocakos volt. A babák egy része nem is szereti az ennyire szoros kontaktust.

Szerencsére anno Babó és most Mici is "ölibaba". Babót 3 évesen még a nyakamban cipeltem, kényelmes típus; Mici inkább melegség függő, a hasamra kötve a szívdobogás monoton zaja hamar álomba ringatja. A kendő és a kenguru nagy előnye számomra, hogy nyerek 2 kezet, bár mosogatni és cipőtkötni még így is nagyon nehéz, de főzni, mosást felrakni lehet.

Ennél sokkal rosszabb a helyzet, ha leteszem a gyerkőcöket. Babó mellől évekig csak úgy szabadultam este, ha kiosontam miután elaludt, ha én nem ájultam be. Mici csak a babahordozót nem szereti. Szerintem az elmúlt pár hétben rájött, hogy a hordozó egyenlő a hideggel (nem 36 fokos) és csak egész ritkán hajlandó csendben szemlélődni, míg a főzéssel elkészülök.
A testvéri szeretet csodája, hogy Mici néhány pillanat alatt elaludt legutóbb, mikor Babó ringatta a hordozóban és énekelgetett neki. Szívmelengető volt!
 

Ha nem lennék abban a helyzetben, amiben épp fejem búbjáig vagyok, most lehülyézném magamat, hiszen egy újszülöttel sétálgatok és nem ülök otthon a 6. hét végéig nyugton.

Sajnos nem tehetem ezt meg, mert például múlt héten be kellett mennem az iskolába, jövőhéten pedig úgy fest, kihagyhatatlan a filmarchívum könyvtárának meglátogatása, így próbálom Micit hozzászoktatni a külvilág zord viszonyaihoz: tegnap elmentünk hármasban Babóval a pékségig és vissza, gyalog! Azaz babakocsival, hiszen Mici még nem hordozható korú. Ez kicsit ellentmondásosnak tűnhet elsőre, hiszen olyan pici még, hogy fél karomon elfér. Ettől függetlenül még nem elég erős a nyaka és a háta, hogy jól megköthető legyen rajtunk a kendő és bár használom néha a fektetve kötést, például teregetéskor, hosszabb időre mégsem szívesen hordozom a prücsköt így, mióta voltak gyerekek, akik megfulladtak hasonló pozícióban.

Tehát összeraktam a kis bagázst és elindultunk a kellemesen meleg, 5-8 fokos télben. Odafele Mici a tetőablakon keresztül bámulta az eget, míg bele nem fáradt. Mire a pékséghez értünk, édesdeden szuszogott a 2 takaró és 1 szőrmés hálózsák mélyén. Visszafele kicsit nehezebben haladtunk, mert Babó gyorsabban akart menni, mint én bírok, így állandóan kifordította a babakocsit az úttest fele, viszont a tolókart elengedni sem akarta, mondván: "Anya, majd én vigyázok rátok!"

Sajnos a szomszéd csajszi épp kint mászkált a házuk előtt, amikor a kapunkhoz értünk, így elkapott bennünket, hogy megszemlélje a csemetét. Valahogy nem felhőtlen a mosolyom, mióta a kutyáink rejtélyes módon elpusztultak pár gyomirtóval átitatott virslitől és talán így érthető, miért nem mutogatom szívesen a gyerekeimet sem a szomszédoknak. A lényeg, hogy ezt a sétát sikeresen abszolváltuk, Babó kifutkározhatta magát és Mici sem fázott meg.

Írhatnék hagyományos szüléstörténetet és állhatnék azon anyukák sorába, akik még a beöntés menetét is kifejtik részletesen. Nem teszem, mert önerőszakra lenne szükségem, inkább esszéisztikusan felvázolom, hogyan töltöttem a december 24-28. közötti időszakot.

24-én hajnalban már sejtettem, hogy nem úszom meg szülés nélkül az ünnepet, így fél 5-kor felkeltettem Apumat, hogy idulnunk kéne, mert 5-7 percenként jönnek a fájások. 6-ra már fel is vettek a szülészetre, igaz csak papírozva, mert éjjel áramszünet miatt meghalt a számítógépes rendszer. Kaptam egy szép nagy szobát, ahova folyamatosan szaladgáltak be a szülésznők, mert itt állnak a gyógyszeres szekrények is. Aki háborítatlanságra vágyna, ezt a helyet nem ajánlom, de nekem pont jól jött a társaság. 7-kor műszakváltás jött, vele a doki, aki a terhesgondozásomat csinálta és burkot repesztett. Nem fogadtam fel az "orvosomat", mert nem tudta garantálni a jelenlétet a szülésnél, mégis szerencsém volt. Rajta kívül egy kedves doktornő ügyelt, aki gyakran bejött megvizsgálni miután 11 körül kaptam epidurális érzéstelenítést. Azon morfondíroztam 2 alvás között (éljen a fájdalomcsillapítás), hogy bármikor jöhetne a következő gyerkőc, ha csak a szülésen múlna.

13 előtt kicsivel, sok-sok vizsgálgatás után, megszületett a döntés: császármetszés, mert nem úgy tartja a fejét a baba, ahogyan kéne. Fájó szívvel, de belementem. A dokik még nem tudták, amit én igen. Nehezebb dió lesz ez az út, mint bárki elképzelheti. Sajnos igazam lett. Nem viccből kampányoltam a főorvosoknál, hogy ne császározzanak meg. Tudtam, hogy az első szülésnél valamit elcsesztek, nagyon, de sajnos nem tudtam kideríteni mi történt. Egyszerűen csak nehezen épültem fel, fél évvel a szülés után még mindig fájdalmaim voltak és mindenki hisztisnek tartott, mert "biztosan a varratokat érzi, majd felszívódnak". Az Örökkévaló biztosan visszaadja még ezt...

Visszatérve a műtétre: hosszú volt, már a felnyitás is. Hála az édes aneszteziológusoknak, sokat mosolyogtam és tudtam, gondoskodnak rólam. Sajnos nem emlékszem a műtét felére, csak azt tudom, hogy kaptam 2 csomag vért. A 6 hetes vizsgálaton rákérdezek majd, mi történt, mert miután hazajöhettünk, még sokszor megfájdult a szegycsontomnál a mellkasom, ami vagy altatásra, vagy újra élesztésre utal. A dokim a műtét után közölte velem, hogy nem szülhetek több gyereket, mert egyszerűen életveszélyes lenne. Én mégis titkon bízom benne, hogy 10 év múlva már áll ott az orvostudomány, hogy a vérzést kordába tudják tartani és mégis szülhetek még egyszer. Telhetetlen vagyok? Lehet. Mégsem tudom elképzelni sírás nélkül azt a jövőt, amiben "csak" 2 gyerkőccel élhetek, hiszen imádom a gyerekeket és sajnos ez az ország még azzal sem vígasztal, hogy esetleg örökbefogadhatnánk még egy gyerkőt.

A 25-re virradó éjjelt a megfigyelőben töltöttem. Pokoli volt. Aznap éjszaka huszonadik hetes kismama vesztette el a babáját, rengeteg ember érkezett fájásokkal, sokan szültek és szinte minden fél órában átrohant valaki az örzőn, hogy kivigyen valamit. Az éjszaka fénypontja az volt, amikor megmutatták 21 körül a fiacskámat. A nővér, mint egy angyal, átsuhant a szobán, nyújtotta felém a bebugyolált csöppséget, aki megszorította az ujjamat, aztán tovasuhantak.

25-én 13-kor mehettem (gurított át a szülésznő tolókocsiban) a gyermekágyas osztályra. Igyekeztzem hamar felkelni, sétálgatni, hogy szabaduljak a műtéttel járó kötöttségektől. Hamarosan már Mici is velem lehetett és onnantól csak a látogatók örömére és a vizitek idejére hagytam a csecsemősöknél. Rendesen megizzasztott az első éjjel, mert végig elégedetlenkedett, de hamar megtaláltuk egymás ritmusát és megértettem vele itthon, hogy az éjszaka az alvásra való. Néha még próbálkozik, de ezt zsenge (2 hetes) korára való tekintettel, elnézem neki.

Az ellátás átlagos, a koszt kísértetiesen ritmusos ütemben változó, a nővérek és szülésznők vegyesek, vannak jobb és rosszabb beosztású napok. A szobatársaim szuperek voltak: rengeteget röhögtem hála nekik és nem telt el este, amikor ne éjfélig ment volna a traccsparti. Ha a nevetés tényleg gyógyít, akkor receptre íratnék fel mindenkinek hasonló hangulatot. Utolsó éjszakára sajnos szétköltöztettek a lányokkal, mert a 6 ágyas szoba a császárosoké és a "hagyományosan" szültek 3 ágyasba valók. Hozzá kell tegyem, a 3 ágyas szoba egy luk, ahova bepaszíroztak 3 ágyat, így nem csoda, ha élére állítva fértünk be Micivel, amikor látogatni mentünk a szomszédba. Utolsó reggel a folyosó égében álló asztalnál reggeliztünk, talán kicsit hangosan nevetve és többedmagammal beszéltük át az előző esti vacsora hatását. (Tejet osztottak szoptató kismamáknak, ami tudvalevően szélgörcsöt okoz a legtöbb gyereknek. No comment...)

Dícséret illet minden orvost, szülésznőt és nővért, aki a Szent Margit kórház szülészetén és gyermekágyas osztályán dolgozik, mert nem csak érdekből csinálják a munkájukat, hanem szívvel is! Ha tehetném, szülnék még egy gyerkőcöt a közreműködésükkel.

Ezúton kívánok minden kedves olvasónak békés ünnepeket!

A kismamaságnak vannak kihívásai, mint a dinnyényi pocak éjszakára elhelyezése. Már nincs egy hetünk együtt Micivel, így igyekszem sokat beszélgetni vele arról, hogyan kéne megszületnie és próbálok nem pánikolni.

Ez ma nem igazán megy.

Egyrészt félek, ha holnap bemegyek a kórházba, kitalálják, hogy inkább császárral szüljek, amit nem szeretnék, hiszen mégis csak egy műtétről van szó; másrészt aggódom, Mici és Babó miatt. Egyiküket sem érheti hátrány pusztán, mert az Anya van olyan bolond, hogy ne érje be 1 gyerekkel. Babónak nehéz lesz eleinte, 4 év egykeség után, hatalmas kihívás elfogadni egy testvért. Nagyon jól viseli eddig, simogatja, ölelgeti a pocakot és ha ráteszi a kezét a köldökömre, mindig megkérdezi: "Mit csinál most a tesóm?"
Ugyanakkor Mici helyzete sem lesz fényes. Igaz, ő sosem fogja tudni, milyen elsőnek lenni, de azt sem szeretném, ha beleszorulna az örök-második szerepébe.

Tegnap az iskolában kellemes meglepetésben volt részem: megdícsérték a munkámat a Pálya Magazinnál. Azt a tanácsot is kaptam, hogy ne görcsöljek ennyire a leadáson, mert fogalmazni biztosan tudok, bár szerintem a stíluson van mit csiszolni.

Másik nagy örömöm, hogy a tanszékvezetőnk támogatja a következő pár félévem "átszervezését", mert azt azért senki sem szeretné, ha egy újszülöttel mászkálnék a főiskolán a legnagyobb járványok idején. Ez annyit jelent majd, hogy lesznek tárgyak, amiket kötelező látogatni (éljen a magyar és az idegennyelv!) és lesz a többi. Egyelőre fogalmam sincs, hogyan fogok tanulni, hiszen én inkább vizuális és tapasztalattal tanuló típus vagyok, aki azt mondja: "Igen, a 3. órán vettük, amikor azokat a képeket nézegettük a ppt-n..."

Meg kell állapítanom, hogy nem vagyok valami türelmes ember. Jobban lefáraszt a kórházi folyosón ücsörgés, még ha van is kivel beszélgetni kb. 30 sorstársammal együtt, mint ha lépcsőznöm kéne egész álló nap. Csak 3 órát vesztettem az életből, igaz közben kedves leendő és gyakorló anyukákkal ismerkedtem meg és kedvemre horgolhattam, de bosszant a "semmittevés" és a folyamatos számonkérés: "Hol vannak a leleteim?"

Miután bejutottam a dokihoz - aki kedves, fiatal és nem is néz ki rosszul - jött az újabb hidegzuhany: heti 2 ctg. Ez az a vizsgálat, amire bemegy a kismama, tesznek 2 tappancsot a pocakra és a baba szívverését figyelik. Elsőre egyszerűnek hangzik, pedig nem az! Ugyanis a gyerkőcnek ébren kell lennie és mozognia kell párat, hogy sikeresnek titulálhassák a megfigyelést. Micinek nem igazán füllött a foga az ebéd utáni szunyát megszakítani erre a fél órára, így a kedves nővér közölte: "Csináljon valamit Anyuka! Egyen, bökdösse, bánom is én!!" Hurrá... Itt szivatnak hetek óta, hogy vigyázzak a 200-as diétámra, mert a gyerek cukorbeteg lesz. Ugyanitt közlik velem, hogy egyek csokit. Akkor most mi van??? Legközelebb belakmározok csokiból, hátha szívrohamot kapnak a cukorszintemtől.

Pénteken mennem kell megint, ráadásul "főorvosi bemutatás" lesz, ami után megmondják, szülhetek-e egyáltalán hagyományos módon, vagy inkább megint császár. Szeretném kevés vágásból megúszni!

Nincs szép test és csúnya test: mindegyik ugyanazt az utat járta be, mindegyik a benne lakó lélek látható része. /Paulo Coelho/

Csodálom azokat a nőket, akik mindig szépek tudnak maradni. Nem feltétlen a vakolatra gondolok, hanem ami mögötte van. Nekem a terhesség egy ilyen periódusom, immáron másodszor. Elsőre jobban együtt éltem a pillanattal és most kicsit bánkódtam, hogy nem örökítettem meg annyira ezt az időt, mint Babót várva.

Szabad megmosolyogni, mert bár szemmel láthatóan amatőr felvételek, de az cseppet sem elhanyagolható tény, hogy ez egy igazi DIY, azaz csináld magad sorozat! Őrült tempóban élünk és a sors fintora, hogy Mátéval épp eltérő ritmusban, így már kérni is féltem, nemhogy "behajtani" egy fotót. Lehet nyuszi vagyok...

Sűrű napok állnak mögöttem és ki tudja még milyenek lesznek az elkövetkezendők!
Bánatomra, még nem áll úgy az egyik beadandóm, ahogy szeretném. Egyszerűen nem voltam elégedett az első fogalmazással, mert túlságosan fordítás szaga lett, tele volt magyartalan mondatokkal és már most úgy gondolom, hogy nem adhatok ki silány írást a kezeim közül, még ha csak beadandó, akkor sem, hiszen lehet, hogy később pont egy házi feladatom juttat majd előre, vagy ránt vissza.

Hiányzik az írás a maga szabad formájában. Az, amikor nem mondják meg miről írjak, csak áradnak a gondolatok és észre sem veszem, mennyi ideje ülök a gép előtt. Mostanában inkább a cél motivál, éljem túl ezt és a következő félévet. Talán majd később...

Régen, annak is már 2 éve, elég volt sétálni az utcán, meglátni valami szépet vagy érdekeset, lefényképezni, hogy el ne vesszen a gondolat, majd hazajönni és kiírni, mindent. Az volt számomra a varázslat. Mostanra megtanították az iskolában, hogy miből áll a bekezdés, hogyan írjak helyesen és félek a következő félévben a stílusgyakorlattal épp azt veszik el, amit az egészben igazán szeretek, a szabadságot, amit az üres papír ad. "Tölts meg, valami izgalmassal! Karcolj rám romantikus indákba rendezett szóképeket! Tégy különlegessé!"

Vajon lesz időm egyszer is olyan dolgokról írni, amit a nagy átlag nem olvasna el sosem? Vagy marad az újság, a tapasztalat és a bemutatás? Félre ne értsetek, szeretem az újságot, hiszen a mi kívánságaink szerint szerkesztik, hatalmas szabadságot kaptunk, csak bennem van leadáskor, hogy ezeket az írásokat, nem csak számomra kell élvezetessé tenni. Meg kell felelni.